Szünet

Sziasztok!
A blog egy ideig szünetel, igyekszem minél több rész megírni, csak nagyon sok a dolgom mostanában. Remélem megértitek.

Boldog új évet és köszönet

 Mindenkinek Boldog Új Évet kívánok. Köszönöm azoknak akik a blogomra tévedtek, akik feliratkoztak rá, és azoknak is akik megjegyzést írtak egy-egy részhez. Az új részt pedig nemsokára hozom.

1. fejezet

Sziasztok!
Itt van az első fejezet, jó olvasást.

 Rebeca igen jó barátnak ígérkezett. Egy hét alatt kezdtem kiismerni a lányt, és egészen jól megvoltunk. Sokat beszélgettünk, kedves volt velem és ami a legfontosabb mindig kiállt mellettem. Megbeszéltük, hogy találkozunk valamikor.
 Sietve rohantam fel az emeletre. Anya nem volt otthon, apám meg már rég meghalt egy autóbalesetben, legalábbis én így tudtam. A lényeg, hogy enyém volt a ház, egy egész estére. Ilyenkor a menő lányok házibulit tartanak, vagy pizsamaparty-t, de nekem egy barátom se volt idáig, most viszont ott volt Rebeca. Csakhogy nem hívtam meg magamhoz őt, nem szalaszthattam el a lehetőséget, ami ilyenkor adódott, márpedig ebbe nem akartam belekeverni senkit, ez csak rám tartozott, még anyám se tudta.
 Előkerestem a zárfeltörő készletemet, ami persze mindig nálam volt, csak az utóbbi napokban nem. Gyorsan apám irodája előtt termettem, ügyködtem egy kicsit a zárral, de az mint általában, akkor is hamar megadta magát.
 Belépve a szobába megcsapott a vanília illata, most is egy gyertya foglalt helyet az asztalon. Anya mindig amikor itt jár - ami meglehetősen sokszor megesik - tesz egy ilyet az asztalra, meggyújtja, majd addig hagyja égni, ameddig bent van.
 Megálltam az íróasztal előtt, és kinyitottam az egyik fiókot, ami természetesen zárva volt, mint miden ebben a szobába. Kutakodni kezdtem. Órákat voltam képes itt tölteni, keresni az akták között a családom története után, de eddig sajnos csak annyit tudtam meg, hogy különleges képességgel bírok, ezt is kislány koromban. Azóta titokban folyamatosan próbáltam elsajátítani a jég varázslatát, kisebb-nagyobb sikerrel.
 Félretettem azokat a mappákat amelyeket már átnéztem vagy kétezerszer, és előtérbe helyeztem a többit. Ezeket még csak százszor kutattam át.
 Meglepetésemre találtam egy olyan dossziét, ami eddig még nem is láttam.
 - Talán ez magyarázattal szolgál - suttogtam.
 Kinyitottam a sárga mappát és lázasan tanulmányozni kezdtem a tartalmát. Pár irat volt benne, szerződések és egy családfa.
 Hosszasan bámultam a papírt, magamat kerestem rajta. Aztán elállt a szavam.
 - Te jó ég! -suttogtam ismét. - Nekem nem lehet bátyám!
 Meredten bámultam a papírt, pánikoltam. Soha nem említette senki, hogy testvérem, de akár még egy unokatesóm is lenne. Sőt! Bármikor szóba került, mindig letagadták. Szakadozva vettem e levegőt, nem tudtam mit tegyek.
 Visszatettem mindent a dossziéba, kivéve egyet, a családfát. Gondosan visszazártam a fiókokat, és persze az ajtót is.
 A szobámba siettem, ledőltem az ágyra és gondolkodni kezdtem. Persze arról szó sem lehetett, hogy odamenjek anyámhoz és kérdőre vonjam, mert akkor rájönne, hogy apa irodájába kutakodtam. Még gondolkodtam egy kicsit, de rájöttem ezzel nem megyek sokra. Mindenesetre eltettem a bizonyítékot egy jól zárható fiókba.
 Úgy döntöttem jót tenne egy séta, így hát fölvettem egy pulóvert. Kilépve a házból senkit nem láttam az utcán. Olyan környéken laktunk, ahol nem sokan járnak, ilyen hidegben meg még az itt lakók sem mozdulnak ki szívesen.
 A házak kéményéből gomolygott a füst. Az erdő felé haladva egy lányt vettem észre. Először furán nézett rám, majd forgatni kezdte a szemét. Összébb húzta magán a kabátot, és még egy halk "Tuti fázik, csak játssza itt a menőt!"  beszólás után odébbállt.
 - Hát ez nagy beszólás volt - suttogtam.
 Az erdőbe érve még hidegebb lett, legalább is az agyam azt üzente, merthogy érezni nem éreztem. Sose fáztam, talán az erőmnek ez is egy különleges része volt, legalább is a hosszú évek során erre a következtetésre jutottam.
 Elértem azt a helyet, ahova menni szoktam, ha valami fontos dolgon kellett elgondolkoznom. A vízesés hangja megnyugtatott, szerettem látni azt, amikor egy-egy hal kiugrik a vízből, és odavoltam azért, hogy a szél cirógatta a fekete hajamat.
 Leültem az egyik sziklára. Egy madár repült el felettem, majd még egy, és mégy egy. Valami felverte őket. Előkaptam a késem, várva a dühöngő vadállatot, de mindhiába. Semmi nem rontott elő a fák közül, nem ugrott rám semmi hátulról. Hallottam a saját szuszogásom, na meg az állatok zaját a háttérből, de azok is messzebb voltak.
 Aztán valami neszre felfigyeltem. Nagy léptek voltak, nem egy kisállaté, ez egyértelműen emberé volt. Egyedül volt. Egyre csak közeledett felém.
 - Szerintem leteheted azt a kést - szólt mögöttem egy hang.
 Ijedtemben felugrottam, és olyan gyorsan megfordultam, ahogy csak tudtam. Hátam mögé dugtam a fegyvert, és elpirultam. Olyan tizennyolc-tizenkilenc éves lehetett, fekete haja és kék szeme volt. Mosolygott, jót mulatott rajtam. Remek - gondoltam.
 - Ne nézz így rám! Te is elröhögnéd magad, ha láttad volna magadat.
 Bólintottam, biztos igaza volt, nem mellesleg pedig már megszoktam, hogy mindig én voltam a vicc tárgya.
 - Ennyit a gondolkodásról - motyogtam.
 A férfi furcsán nézett rám, ezért rögtön magyarázatba kezdtem.
 - Ide szoktam járni gondolkodni, és te miért jöttél ide? - kérdeztem.
 - Szeretek erdőben sétálni - nevette el magát. - Na, amúgy meg kerülő utat tettem. Nem fázol? - tűnt fel neki, hogy csak egy darab pulcsiban álldogálok, a hidegben.
 - Nem - jelentettem ki úgy, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
 - Rendben - terítette rám a kabátját. - Én úgy is mindjárt bemegyek a melegbe.
 Megköszöntem neki, majd elindultam hazafelé.
 Hazaérve anyukámat pillantottam meg az étkezőben ült, feje kezére hajtva, észre sem vett, elvan a maga világában. Idegösszeomlást kapott. Nála ez néha előjött. Először akkor jelentkezett, amikor én tizenkét éves voltam.
 Akkor nagyon későn jött haza, este tizenegykor. Akkor ez még nem volt normális nála, ezért örömmel rohantam le hozzá, amint meghallottam a bejárati ajtó nyílását. A lépcső közepén megálltam, ijedten néztem rá. Pár seb éktelenkedett a bőrén, ruháján meg vörös foltok tarkállottak. Vér. Nem tudtam, hogy az övé-e vagy másé, de akkor halálra rémülten fordultam az ellenkező irányba, és eszméletlen gyorsasággal rontottam be a szobámba. Anya csak később jött fel hozzám, de akkor már ápoltan, és nyugtatni kezdett, de azóta se tudom mi történhetett. Az első két hét nehéz volt, akkor mindennapos volt nála a depresszió, és a félelem. Beíratott engem mindenféle önvédelmi tanfolyamra, kést pedig kötelező volt magamnál hordanom. Akkor nagyon aggódtam érte, de végül kilábalt belőle, viszont azóta előjött nála az idegösszeomlás, és persze bármikor. Először vigasztaltam, de utána hagytam, mert rájöttem, hogy hagyni kell.
 Felbaktattam a lépcsőn, és a szobám felé vettem az irányt. Bekapcsoltam a gépem, nem is tudom minek. Rebeca-nak családi programja volt, más barátom meg nem volt. Ezért is lepődtem meg amikor érkezett a hívás.
 - Szia, mizujs? - Csak a hangját hallhattam, mert a webcamerát nem kapcsolta be.
 Néha csinált ilyet, nem kerítettem neki nagy sort, csak amikor megszólalt.
 - Találkozhatnánk valahol? - kérdezte, próbált vidám lenni, de én hallottam, hogy nincs minden rendben.
 Elégszer hallottam szomorú, dühös, elégedetlen nyafogást vagy éppenséggel beszédet. Volt egy "barátnőm", aki akkor lett velem jóban, és akkor kellettem neki amikor mindenki elhagyta, de akkor nagyon. Órákon át tudta szidni az egyik osztálytársam, amiért elhagyta valaki másért, ahogy ő mondta valami "luvnyáért". Nagyon szerette a fiút, élete szerelme volt, ezért általában a lányról hallottam ezer meg ezer csúnya szót. Sírógörcs az nála mindennapos volt. Aztán végül a fiúja visszafogadta - lehet, hogy csak szánalomból -, a barátnői is visszatértek, és már rögtön nem volt rám szüksége, de soha nem felejtettem el a sok nyafogást.
 - Persze, indulok is a sulihoz - mondtam kedvesen.
 Sietve lerohantam a lépcsőn, meg se néztem melyik kabátot kapom fel. Elköszöntem anyától, majd az iskola felé siettem. Útközben felvettem a kabátom.
 - Na, basszus! - kiáltottam fel, ugyanis sikerült felvennem az idegen férfitől kapott ruhadarabot.
 A gimnáziumhoz érve megpillantottam Rebeca-t. Szipogott, törölgette a szemét. Odarohantam hozzá, láttam nincsen vele minden rendben ezért átöleltem.
 - Hova megyünk? - próbált mosolyogni.
 - Oda ahova én szoktam menni ha valami bánt, vagy gondolkoznom kell - válaszoltam.
 Úgy tűnt kielégítő volt a válaszom, ugyanis egy bólintással elintézte az egészet. A fele úton csöndben sétáltunk egymás mellett. Végül én törtem meg a csendet.
 - Mi történt?
 - Anyuék összevesztek, és válni fognak - válaszolt szomorúan. Felszisszentem. - És veled? A szüleid megvannak?
 - Hát...
 - Ők is összevesztek? - kérdezte szomorúan.
 - Nem. Apa születésem előtt meghalt egy autóbalesetben, anyám már megint idegösszeomlást kapott, meg ma kiderült, hogy van egy bátyám, de anya még nem tudja, hogy tudom - hadartam le egy szuszra.
 Nem tudott mit szólni hozzá, meg is értettem. Ehhez nem lehet mit mondani.

Prológus

Sziasztok!
Itt van az első rész - amibe meglehetősen kevés a fantasy, még! - remélem elnyeri tetszéseteket. Jó olvasást.

Boldogan sétáltam a házunk kertjében. A kert teli volt szebbnél-szebb virágokkal, amik már kezdtek hervadozni, nagy lombos fákkal, amikről hullottak le az elsárgult levelek, padokkal és asztalokkal, na meg egy nagy tóval, ahol aranyhalak úszkáltak.
 A levegőben finom illat terjengett. Anyám reggelit csinált, palacsintát juharsziruppal és hozzá hideg teát. Furcsa párosítás, de nekem ez volt a kedvencem.
 Besiettem a fehér-kék falu étkezőbe és leültem a nagy kerek asztalhoz. Nekiláttam az ételnek, csak úgy faltam. Anya boldogan nézett, rázta a fejét, nem szerette ha így eszem, de most késésben voltam ezért elnézte.
 - Siess, mert elkésel - figyelmeztetett, mintha magamtól nem is tudnám.
 Bólogattam, befejeztem, majd megköszöntem a reggelit és sietve kirohantam, fölkaptam egy kapucnis pulcsit és egy vékony kabátot. Vállamra kaptam a táskám és ismét kiléptem a hűvös őszi levegőre.
 Az utcán sétálva kikerültem a kisebb-nagyobb pocsolyákat.
 - Megint egy jó napra virradtunk - sóhajtottam.
 Készen álltam az aznapi gúnyáradatra, legalábbis amennyire  az ember felkészülhet erre. Mindig is én voltam a kirekesztett, a "fura lány", akit megbámulnak a folyosón, és aki mögött mindenki felnevet, vagy éppen lesajnáló tekintetek tárgya. Viszont soha nem tudtam meg miért. Nem mondhattam magam gyengének, vagy butának, sőt egész okos voltam. Talán az egyetlen ok az, hogy kicsit más vagyok az erőm miatt, és persze ők nem tudnak semmi varázslatról, de biztosan érződik egy kicsit, ha máson nem, akkor a kisugárzásomon.
 Láttam a gimnáziumot, ahova jártam, kimagasodott a fák között. Fehér falai és a felirat, amin ki volt tüntetve az intézmény neve, már messziről látni lehetett, de a nyüzsgő diákokat csak akkor vette észre az ember, ha a poros ösvényt elhagyta - ami meglehetősen sáros akkor, amikor esett az eső - és már a szép betonúton halad.
 Mint mindig, most is rengetegen ültek a padokon, és mint szokás szerint, a kilencedikesek nem kaptak helyet, így ők álltak, vagy bementek a suliba. Én is így tettem volna, ha nem állítanak meg.
 - Lynette, gyere már ide egy pillanatra! - üvöltött az egyik menő srác, nekem.
 Tudtam mit akartak. Leégetni mindenki előtt, jól szórakozni rajtam.
 - Hagyjatok! - üvöltöm vissza, majd belöktem a nagy kétszárnyú üvegajtót, vissza se nézve.
 Igaz, hogy cikiznek, de azért nem hagyom magam - gondoltam mérgesen.
 Belépve az osztályterembe szinte senkit nem láttam, természetesen kint lógtak. Leültem a helyemre, és elővettem a tankönyveimet. Rajzolgatni kezdtem a füzetembe. Valaki fölém tornyosult, és kitépte a kezemből, összegyűrte, majd célzott, és elhajította a "mesterművemet". A papír tökéletes ívben repült, majd belepottyant a kukába.
 - Csont nélkül! - üvöltött fel Alex.
 - Kösz - motyogtam, de ő már rég elment, nem is törődve velem.
  A csengő megszólalt, lassan beszállingóztak a többiek is. Mire bejött a tanár, addigra mindenki elfoglalta a helyét. Legnagyobb meglepetésünkre a történelem tanár bejött az osztályfőnökünk mosolygott. Először mindenki azt hitte, hogy valami rosszat csináltunk - elég engedetlen az osztály - és kapunk a fejünkre, de aztán amikor belépett egy lány a terembe, mindenki elvetette ezt a feltételezést. Gondoltam azt hitték, hogy így nem szidnak le minket az új osztálytár előtt. Egy hete bejelentették, hogy jön, csak pontos időpontot nem mondtak.
 - Gyerekek, ő itt az új osztálytársatok Rebeca Winter. Kérlek fogadjátok őt szeretettel, segítsetek neki beilleszkedni - kérte tőlünk az osztályfőnökünk.
 Mindenki helyeselően bólogatott.

 A történelem óra után odamentem a lányhoz, vagyis mentem volna, ha nem állták volna körbe az osztálytársaim. Elindultam a másik irányba, de ekkor hangos röhögést halottam magam mögött, és azt láttam, hogy Rebeca gyorsan kirohant a teremből. Dühös pillantásokat lövelltem a nagy csoport felé, akik vagy a vállukat rángatták, vagy röhögtek tovább.
 Elindultam Rebeca után, nem kellett sokáig gondolkodnom hol lehet. A vécében rá is találtam, szomorúan ült a csempén, és a cipő orrát nézegette. Láttam nagyon erőlködik, hogy ne sírja el magát. Nem tudtam mit mondhattak neki, de nem éppen a legjobb fogadtatásban volt része, ebben biztos voltam.
 Alighogy beléptem, felnézett, és haragosan méregetett, mintha fel akarna falni, csupán a puszta nézésével.
 - Mit akarsz? - vetette oda mérgesen, és nagyon keményen.
 - Én csak meg akartam nézni, hogy jól vagy-e. Szóval - néztem rá kedvesen - mi a baj?
 A lány nagyot sóhajtott, letörölt egy könnycseppet az arcáról, majd fölállt és a tükörhöz sietett, megmosta az arcát. Miután megbizonyosodott róla, hogy már nem látszik annyira kisírtnak a szeme válaszolt.
 - A hülye osztálytársaid, az a baj! - üvöltötte. - És ezt nyugodtan elmondhatod nekik! Nem zavar! Menj csak vissza hozzájuk és beszélj ki!
 Meglepetten néztem rá. Nagyon indulatos volt, mint akinek jól a lelkébe gázoltak. Nagyon sajnáltam, sejtettem milyen lehet egy olyan osztályba jönni, ahol már előre eldöntötték az emberről, hogy kitoljanak vele, vagy bevegyék a csapatba, anélkül, hogy akár egy szót is szóltak volna egymáshoz. Márpedig a mi osztályunk ilyen volt.
 - Ne félj, engem is kiközösítettek már az elején - sóhajtottam.
 - Oh... - nézett rám Rebeca szomorúan. - Azt hittem téged nem...
 Elmosolyodtam. Rögtön visszafogottabb lett, amint meghallotta, hogy én se vagyok különb nála. Boldogan mosolygott mint aki barátra talált.
 - Ők már csak ilyenek - legyintettem -, nem érdemes miattuk idegeskedni, bár elég nehéz. Amúgy te miért jöttél át az előző sulidból? - kérdeztem érdeklődve.
 - Magántanuló voltam, a szüleim meg úgy gondolták, hogy jó lenne végre egy rendes iskolába járni. Egyenlőre úgy látom tévedtek.
 Helyeselően bólogattam.
 Sokat beszélgettünk egészen becsöngőig. Megtudtam, hogy még sosem voltak igazi barátai, csak általános iskolába. A kezdeti harciassága eltűnt, boldogan mesélte el a vele történteket, teljesen feloldódott.
 Iskola után elköszöntem tőle, egyébként az egész napot együtt töltöttük. Azt hiszem, jól megleszünk - gondoltam mosolyogva.